Egyszervolt világ
By Oleksza László
Publio Kiadó
2012
Minden jog fenntartva!
Tartalomjegyzék
Rólam.
Anyám szerint még az ég is mosolygott, amikor megszülettem. Problémás ez nekem, de meg kellett kérdeznem, mit értett ez alatt, mert számomra egyértelmű, hogy az ég nem mosolyoghat, maximum beborul, jobb esetben kiderül, a mosolyt, mint olyat, pedig hagyjuk az emberekre. Anyám a felhők állásával magyarázta kijelentését, melyek bodroztak midőn úgy döntöttem: világra jövök.
Otthon kezdődött, ami nem csoda, mert a vártnál majdnem két hónappal korábban érkeztem. Apám karosszékéből ugorva orvosért szaladt, - riadalmában mezítláb kocogott a nem is olyan közeli Reménység kórházig, ahol dadogva adta elő mondandóját, felesége hangulatának ijesztő változását -, míg anyámat az akkor hat, és nyolcéves fiútestvéreim istápolták. Ez persze kimerült a jaj anyu, mi történt, meg a, jaj anyu ugye nem lesz baj, sirámokban, ám anyámnak akkor erőt adott két fiának jelenléte. Legalább is ez mesélte, amikor a mosolygó felhők felől kérdeztem tizennégy év távlatából
Kisvártatva szirénázó mentőautó érkezett, melynek háromtagú személyzete meglepően nyugodtan - apám elmondása alapján: faarccal, lassú mozdulatokkal - tálalta a hírt, miszerint eme örömteli tényt rögvest császározni kell. Summa-summarum ezerhatszázhúsz grammal könnyítettem anyám pocakján, miután bömbölve kicsusszantam a világba, a szülést levezető orvos vértől pirosló kezeibe. Szép csecsemő voltam, mondták szüleim szülei, és azoknak barátai, kik újszülöttet csodálni érkeztek a kórházba. A hirtelen jött örömben azért szerencsém is volt, melyszen korai állapotomra való tekintettel kifejlett tüdővel születtem, ekképp nem volt szükség kórházi, ezen belül kézi lélegeztetésre, ami az ezerkilencszázas évek elején hozzám hasonlóan még jócskán gyerekcipőben járt. Emitt hosszú képszakadás lehetett, mert akárhogy is töröm a fejem emlékek után kutatva, semmit, de semmit nem tudok elmesélni cseperedésem korai éveiből. Segítségül itt vannak az adatok Anyám Gyermekkönyvéből: Heiko napjában nyolcszor eszik, gyönyörűen gyarapodik, de a kecsketejtől kiütéseket kap, így maradt a felforrósított tehéntej. Három hónaposan göcög, négy hónaposan megfordul. Hat hónaposan ejti ki első szavát - apa -, és így tovább, és így tovább. Található még ebben a Könyvben hajtincs, kezem lenyomata, talpam lenyomata, stb.
Ennyit hát a gyermekded évekről, a valóban gondtalan mindennapokról, ahol a legnagyobb nyűg az öltözés volt. Átsiklok kéztöréseimen, a mértéktelen falást követő rosszulléteken, a fájdalmas, de elkerülhetetlen oltásokon, a pubertáskori pattanásokon, mert igazából a körülöttem lezajló eseményekkel szeretnék foglalkozni, visszaemlékezi.
Nem tudom hogyan kezdődött, egyszeriben csak benne találtuk magunkat.
A szirénákról.
Fülsiketítő, ugyanakkor rémisztő.
A tudatalattira hat, és azt üzeni: menekülj. Mérnökök, meg még ki tudja, miféle csudabogarak tökéletesítették, mire ez lett belőle: félelem. Amikor először hallottam- igazából ezerszer hallottam szóban, a városon átsöprő menekültektől, akiket akkor még hős katonák hazatérésének hirdetett a hangulatkeltés- a kíváncsiságon kívül más érzés nem kapott el. Nem volt mitől félnem, hiszen a Város ép volt, és a templomok tornyai büszkén meredtek az ég felé. Az Első Szirénázási Napon esett, kövér cseppekben hullott alá, mitől gubancos fürtjeim koponyámra tapadtak, de cseppet nem bántam: az eső felüdülést hozott a rekkenő melegben. Negyvenkét napja, hogy nem esett: ettől ingerült, kapkodó volt mindenki. Háborúban álltunk szomszédjainkkal, vér és fájdalom lapult az újságokban, ezt csak tetézte, netán bekeretezte a szárazság. A tejestől karikáztam hazafelé, a Vénkisasszonytól kapott kenyérbélt harapdáltam, miközben egyenes derékkal, kormányfogás nélkül pedáloztam. Ebben nagy voltam, a srácok Mesternek neveztek, így nagybetűvel, áhítatosan. Láttam az iskolában, amikor Olli azt írta a dolgozatában: A legjobb barátom Heiko, aki tökéletesen üli meg a bicajt. Kormányfogás nélkül: Ő ebben az igazi Mester.
Vénkisasszony járt a fejemben: az a szőke konty fekete masnival, a tótükre kék szemek, a hullámzó keblek. Családommal ellentétben én igenis szerettem Vén kisasszonyt, mert megmozdult bennem valami a nevetése hallatán. Vénkisasszony harminchat éves volt, de nem látszott annyinak. Kinézett hetvennek - Kölök! Mi a...
Keménykalapos, szakállas öregúr áll megriadt ábrázattal az úttesten, szürke botja fenyegetően felém mered, de a szitoközön nem jut el fülemig, mert előredőlök, elkapom a kormányt, és néhány erőteljes tekeréssel magam mögött hagyom, boldoguljon, ahogy tud. Összeérnek felettem a házak, szűk sikátorokban kanyargok, élvezem az aszfalt egyenetlenségeiből adódó rázkódást. Ez alapos odafigyelést igényel, hacsak az ember nem akarja leharapni a nyelvét, és nekem nem állt szándékomban. Összeszorított fogakkal pedálozok, nyelvem a szájpadlásomon. Hangosan dobog a vér a fülemben. Szárítás céljából kiterített, házilag gyártott pelenkák lógnak a fejem felett, ami az esőben értelmetlenek egyben hiábavalónak tűnik, és a bicikli vázára felállva talán még el is érhetném a pelusokat - édesanyám szerint: az angyal pisi felfogókat -, de ez lopásnak számítana, és Isten biztosan megdorgálna, így bűnös gondolatom úgy elreppen akár a kerékpár zörgésére ijedten felreppenő galambraj.
Vénkisasszonyhoz visszatérve: valóban öregebbnek nézett ki a koránál, ám a plusz évek csak a tekintetében jelentkeztek, mert azt a fronton elesett férj emlékei kísértették. Ismeretségi körömből - már ha a tejesbolt tulajdonosát ismerősömnek állítom be, és mért ne tenném-, csak Vénkisasszony gyászolt, ami számomra a felfoghatatlan szerencse kategóriába tartozott. Mindkét bátyám a seregben szolgál, sőt, Apám öccse, és annak két gyermeke is, de lám: ők épségben vannak, mi több, néha még csomagot is küldenek. Pongyola húgomnak Lengyelországból, kézzel hímzett terítő anyámnak Belgiumból, gyönyörűen megmunkált fakorsó apámnak, Franciaországból.
Erre itt van Vénkisasszony, kinek férje hat hónapos, papírtologatós irodai szolgálat után, az első harci napján a teremtőhöz költözött. Egy partizán, vagy mifene, lesből előtte a fél arcát, így nem lehetett nyitott koporsós temetést rendezni. Nincs igazság a földön, és ennek kimondottan örülök.
Alábbhagy, majd lassan eláll az eső, és a szétszaladó felhők mögül előbukkanó Nap könyörtelenül lecsap, égeti a tarkóm, de még sikeresen megtalálom a tócsákat, készakarva belehajtok, lábszáramra felverődik a víz, ami hideg és hűsítő. Fejemben ott a Város térképe, - egyet jobbra, kettőt balra, még kettőt jobbra - gyorsan otthon kell lennem, mert délután a srácokkal találkozom, és még el kell lopnom apám gumibotját a közelgő bandaháborúhoz. A töltés naposabb oldaláért dúl az
Első gondolatomban meghaltam, de a másodikban kinevetem magam, mert hogy is képzeltem a délutáni csatát a Tóért, amikor megijedek a térdig érő vízben. Tüdőmben elfogy az oxigén, mire kapálózva elrúgom magamtól a biciklit, és mint újjászületett katolikus, a felszínre török. Kimászom a vízből, de azzal a lendülettel ugrok is vissza, mert a bicikli kosarában, szorosan odakötve, vár rám három liter üveges tej, amire nagy szüksége van kishúgomnak, és ami végül is megmenti az életem, amikor a bombák becsapódnak a Térre.
Nincs szavam a borzalomra, ami a süvítés után lecsapott a Városra. Nem láttam halottakat, de nem is erőltettem a dolgot. Képzeletben szemellenzőm van, akár a lovaknak. Azt játszom, hogy csak előre nézek, szigorúan előre. Újra az iskolapadban vagyok: ne nézz a tanárra, ne nézz, mert akkor meglátja benned a felkészületlenséget, és biztosan kihív a táblához. Ne nézz a romokra, mert akkor meglátod a rettegést. Csuromvíz vagyok, és a három literből csak egyet sikerült megmentenem, de azért a két törött üveget is magammal hozom, mintegy bizonyítván szüleimnek tehetetlenségem, és ebből eredően, ártatlanságom. Tudom, hogy baj lesz odahaza, mert húgomnak nem elég az egy liter, és mert anyám varrópénze folyt el a tavacskában, ami jobban megrendít, mint a magam mögött hagyott Tér látványa. Fázom, de ez nem fizikai tünet, inkább a lelkemben érzek fagyosságot, reszketést. Elnémult körülöttem minden, jótékony álca, amit a süvítés váltott ki hallószervemből. Behúzott nyakkal tolom a biciklit, amire csak javítás után tudok majd felülni, miután kikalapáltam az első kerékből a nyolcast, és elkerülöm ezt a fiatal nőt, akinek véres az arca, és lángol az alkarja. Érzem megégett bőre bűzét, látom, hogy nyitva van a szája, valószínűleg sikoltozik is, de semmit sem hallok, csak zúgást, véget nem érő zúgást.
A családról.
Anyám a ház előtt vár.
Előbb veszem észre, mint ő engem. Ott áll a kapualjban, két kezét összefonja a mellén. Jobbra néz, holott balról közelítek, ettől tudatosul bennem, hogy eltévedtem hazafelé, mert a Vénkisasszony tejboltja valóban jobbra van otthonunktól. Utcánkban minden ház épnek tűnik, az ablakok is a helyükön vannak, és lassan megszűnik a tompa zúgás a fülemben. Kitisztul körülöttem a külvilág, s noha csak két lépésre vagyok anyámtól, ő még mindig nem vesz észre, mi több azt mormogja maga elé, hogy én kicsi fiam, az én kicsi fiam. Amikor azt mondja, hogy fiam, a torkához kap.
Anyu?
Anyám megdöbbentően gyorsan fordul felém, megdöbbentően, de számomra közel sem szokatlanul. A tenyere is ilyen gyors, amikor számára erkölcstelen dolgokra vetemedem. Most itt áll, szája elé kapja a kezét, és ott van a tekintetében a ragyogás, melyet csak édesanyák képesek elveszettnek hitt gyermekükre vetni.
Heiko?
Szia, anyu. - anyám átölel, megráz, aztán csak sír. Anyu, mondom a hajzuhatag mögül, jól vagyok, de nem hisz nekem, megtapogatja csontjaim, beletúr a hajamba, mintha elrejtettem volna ott egy eltört csontot, összezúzott ujjat, aztán valami kellemetlen dolog történik. Oda nyúl. Elszégyellem magam, majd összeszedem minden bátorságom, melyet tizennégy év alatt gyűjtöttem össze és
Apám a rádiót hallgatja.
Az agresszor támadását minden fronton visszaverte hősies védelmünk! A lebombázott házakat újraépítjük, mert a Vezér nem ijed meg a fondorlattól! Rettenthetetlen katonáink kitartanak, és tartsatok ki ti is!
Heil- morogja apám, és tudom, ha nem vacakolna a dereka, akkor most vigyázba állna az Ő képe előtt, amely a nappaliban van kirakva. Húgom szobájában vagyok, az ablakban könyökölök, és az eget fürkészem. Az agresszorokra, az ismeretlen ország ismeretlen katonáira várok, kiket hősies védelmünk leradírozott az égboltról, a napban megcsillanó gépszárnyakra. Ott, a tavacskában, csak a házfalakra festett szárny árnyékukat láttam, ahogy átrepültek a Város felett.
Ugye nem jönnek vissza a szörnyek?
Hilda feltornázza magát az ágyban, szája sírásra görbül, amikor megfordulok. Elállóm a fényt előle, meglehet, sápadt bőrének biztosan használna az, így hátamat a falnak támasztva lecsúszom az ablakkeret alá.
Nem hinném. - mondom, pedig a moziban a vetítések alkalmával épp elégszer láttam már újra és újra lebombázott településeket. Elképzelem a Várost madártávlatból, egy kattogó, kisfelbontású kamera szemszögéből, és magam előtt látok egy angol kisvárost, ahol a csordultig telt mozi teremben ugyanúgy ujjong a nép, ahogy azt mi tettük... ben. - nem, jönnek vissza.
Megígéred?
Vajon mennyire nehéz hazudni egy beteg húgnak? Vajon Isten előtt ugyanolyan elbírálásban részesülök, mint amikor apámnak vallottam azt, hogy szeretem a Vezért? Melyik a súlyosabb tett?
Megígérem.
Akkor jó.
Jó, bizony. - elgémberedek így, felállók, megtornáztatom magam, meg kinyújtom a nyelvem a húgira, aki ezt humorosnak találja, és felnevet. Akár egy szerelmes madár dala. Aztán heves, hurutos köhögő roham tör rá, odaugrom, hogy tartsam a fejét, amíg megnyugszik, és amíg megjön anyám, akinél zsebkendő is van.
Hess, Heiko, hess. - kimegyek a szobából, de az ajtóból még visszanézek, látom, hogy anyám Hilda homlokát törölgeti, és ez erőt ad.
Nem lesz semmi baj, mormogom magamban, míg a vécén könnyítek, a háború nem tarthat a végtelenségig, és akkor majd újra lesznek orvosok, akik többre becsülnek egy tüdőbeteg lányt egy golyóütött sebnél.
Hogy festek?
Pompásan - mondja anyám, és más egyebet nem is mondana. Állunk az előszobában, mert apám útra kész. A kapitányságra megy, mert mint mondja, egy hátfájás nem akadályozhatja meg abban, hogy újra felvegye a munkát. Most, amikor a Vezér önfeláldozást vár. - Szép az egyenruhád.
Élére vasalva. Annak rendje és módja szerint- apám a nagy falitükörben igazgatja frizuráját. Pont olyan, mint az Övé, habár a bajuszt eleddig nem sikerült pontosan lemásolnia, így az hol hosszabb, hol rövidebb. - Nem poros a hátam?
Anyám gyorsabbnak bizonyul nálam, még ha nálam is van kefe. Apám engem néz a tükörből, kék szeme az enyémbe fúródik.
Heiko?
Tessék, apa. - vigyázba merevedek, sarkam sarkamnak feszül.
Ideje lenne, hogy belépj a jugendba. Fivéreid a fronton szolgálják a hazát...
Nem adom őt! - anyám kezében megáll ruhatisztító. - Két fiunk már ott van! Legyen elég ennyi a vezérnek!
Asszony! - apám szabályos hátraarcot mutat be, mire anyám kétségbeesetten lép egyet hátra, és nekiszorul a falnak. Apám árnyéka fenyegetően megnő. - A Vezérről TISZTELETTEL beszélj!
Igenis!- anyám megrebben, lesüti a szemét. Tudja, hol a helye. Akkor is tudta, hogy csendben kell maradnia, amikor Diestl bátyám a konyhában könyörgött apámnak, amiért az a frontra küldte.
Heiko teljesíteni fogja a kötelességét!
Igenis!
Ezt várja el tőle a Vezér és a haza!
Igenis. - anyám immár apám hátának beszél, majd a nyíló és csapódó ajtónak. Magunkra maradunk, s anyám szó nélkül elmegy mellettem.
A Tóról.
Végül nem sikerül elcsórnom apámtól a gumibotot, helyette az a kalapács van nadrágom korcába akasztva, amivel nagy nehezen kikalapáltam a nyolcast az első kerékből. Lent, a macskaköves belső udvaron ügyködtem, mert a zajjal nem akartam felébreszteni Hildát, és titokban, Alfonz bácsiban, a ház gondnokában reménykedtem, kinél - szememben- ügyesebb kezű embert még nem hordott hátán a föld. Ö kötötte be nálunk a gázt, meg a meleg vizet. De Alfonz bácsi nem jött elő, pedig jócskán elszöszmötöltem a kopogással, sőt egyszer még az ajtajára is rákoppantottam. Mindhiába.
Kopácsolás közben minduntalan az égre néztem, de a gépek nem jöttek vissza, a bárányfelhők alatt csivitelő madárrajok repkedtek. Most itt karikázok, gondosan megtervezett kerülő utamon a Tó felé. Mehettem volna a Városon keresztül is, hiszen ott jobbak az utak... ha egyáltalán vannak még utak. Hátul kerülök, a vasúti sínnel párhuzamosan haladok, tőlem jobbra, a síneken túl a Nagy Erdő, amíg a szemem ellát, tőlem balra a Város terül el. A Város felől füstszagot hoz a szél, meg valami tompa morajlást. Földgépre, romeltakarításra tippelek. Az átjárónál egy katona áll. Akár a Példamutató Plakátfiú, szőke, napbarnított, nyúlánk, de ennek ellenére izmos. Sapkája, rohamsisakja, málhája a lábánál hever, a Mauser az átjáró vaskorlátjának támasztva. Mosolyog a szeme, amikor ügyetlenül tisztelgek.