Gróf Benyovszky Móric élete és kalandjai

A gróf napjójegyzetei után

By Radó Vilmos

Minden jog fenntartva!

Publio Kiadó

Copyright 2011 Radó Vilmos

Smashwords Edition

I.

Gróf Benyovszky Móric Ágost Aladár, magyar és lengyel főnemes, 1741-ben született Nyitra megyében, Verbón, családja ősi birtokán. Atyja gróf Benyovszky Sándor lovas generális volt, anyja pedig Révay Róza, Túróc örökös grófnője. Gyermekévei tanulással és testgyakor¬latokkal teltek el. Atyja példáját követvén, Móric is már tizennégyéves korában katona lett és csakhamar felvitte a hadnagyságig. Abban az időben Ausztria háborút viselt Poroszországgal s az ezredet, amelyben a tizenötéves Benyovszky szolgált, szintén elindították a harcmezőre Csehországba.

Volt Benyovszkynak Lengyelországban egy dúsgazdag nagybátyja, aki őt akarta örökösének megtenni. A harctéren levelet kapott ettől a nagybátyjától, amelyben azt írja, hogy haladék-talanul menjen el hozzá és foglalja el a neki szánt terjedelmes birtokokat. Nem is késett Benyovszky; lemondott azonnal tiszti állásáról s egypár hét mulva ott termett rokonánál Lengyel¬országban. De alig időzött ott néhány napig, egyszer csak azt a hírt kapta hazulról, hogy édesatyja hirtelen meghalt s hogy sógorai lefoglalták az ő atyai örökségét. Benyovszky kapta magát s tüstént visszautazott hazájába. De gonosz sógorai még csak be sem eresztették ősei kastélyába. Ez erőszak láttára Benyovszkyban felfortyant a vér. Elsietett egy szomszéd faluba, amely a verbói uradalomhoz tartozott, ott maga köré gyüjtötte a jobbágyokat és el-mondta nekik a rajta elkövetett jogtalanságot. Aztán fegyvert adott emberei kezébe és ki¬za¬var-ta bitorló sógorait atyja birtokaiból. De ezek sem hagyták ám abban a dolgot. A bécsi udvarnál rendzavarással és zendüléssel vádolták Benyovszkyt és Mária Terézia királynő a grófot meg sem hallgatva, egy kancelláriai rendeletben jószágvesztésre ítélte s megparancsolta neki, hogy az országot tüstént hagyja el.

Benyovszky bújában világgá megy. A tengerészetre veti fejét, s éppen egy keletindiai útra készülődik, midőn lengyel barátai sürgős levelekben felszólítják, hogy jöjjön sietve Lengyel-országba és csatlakozzék az éppen alakulófélben levő konföderációhoz. Lengyelországban ugyanis nagy forrongások voltak az időtájt. Oroszország e szomszédállam birtokára áhítozott s minduntalan beavatkozott az ország ügyeibe. Az utolsó királyválasztáskor sikerült is neki az ő jelöltjét a trónra juttatni. De a lengyel hazafiak színe-java féltette az ország függetlenségét és sehogysem akarta az orosz cár ügyvivőjét a lengyel trónon megtűrni. Azért esküvel szövetkez-tek a király és az őt támogató oroszok ellen. E szövetség (konföderáció) számára törekedtek tehát híveket toborzani s evégből hívták az országba Benyovszkyt is.

Benyovszky, miután fölesküdött, Bécsbe ment, hátha személyes utánjárással mégis sikerülne magának igazságot szereznie. De minden fáradsága hiábavaló volt. Elkeseredésében föltette ma¬gában, hogy végkép elhagyja Magyarországot. Éppen a Szepességben utazott keresztül, midőn forrólázba esett. Egy Henszky nevű polgárember házában feküdt, ahol valamennyi család¬¬tag szerető gonddal ápolta. Különösen a legidősebb leány, a 19 éves Hedvig, egy hall¬ga-tag, mélyérzelmű hajadon mutatott gyöngéd figyelmet és részvétet a beteg iránt. Benyovszky annyira megszerette Henszky Hedviget, hogy betegségéből fellábadva, feleségül vette. Feltett szándéka volt, hogy elmegy Lengyelországba és ott csendes visszavonultságban él a nagy-bátyjától öröklött birtokán. De a sors másként rendelte. A lengyel szövetséges rendek eszébe juttatták Benyovszkynak esküjét és felszólították, hogy menjen azonnal Krakkóba, ahol nagy szükség van reá. Elvált tehát fiatal hitvesétől. Hogy hova, mi ügyben megy, arról egy szót sem szólott neki.

A szövetségesek ügyét azonban nem kísérte szerencse. Az oroszok szétverték seregeiket és elfogták vezéreiket. Most kinevezték Benyovszkyt a lovasság fővezérének. A gróf a seregben ismét helyreállította a meglazult fegyelmet és több ütközetben győzelmet is aratott.

Azonban csakhamar őt is utólérte a balszerencse. Szuka nevű faluba érkezve, ahol embereit pihentetni akarta, hirtelen rájuk rohan egy csapat kozák, akik irtózatos pusztítást tesznek Benyovszky embereiben. Maga a gróf az ütközetben két kardvágást kap, majd pedig egy ellenséges ágyúból kilőtt vasdarab ejt rajta mély sebet s az oroszok kezébe esik, akik a Lengyel¬országban hadakozó orosz seregek fővezére elé viszik, ki az időtájt Tarnopolban táborozott.

Az oroszok fővezére, egy szívtelen ember, gúnyt űzött Benyovszky szerencsétlenségéből. Az orvosoknak szigorúan megtiltotta, hogy sebeit gyógyítsák és láncokra vervén őt, s fogoly társait elküldte Kióvba.

Itt a foglyokat földalatti börtönökbe zárták s embertelenül bántak velük. Benyovszky erős testalkata eddig diadalmasan ellentállt minden bajnak és nélkülözésnek; de a kínzások ily tetőzése végre őt is leütötte a lábáról. Súlyos betegségbe esett. A kióvi kormányzó maga elé vezetteté a foglyokat és feliratta kinek-kinek a nevét, nemzetiségét, rangját. A félholt Benyovszkyt két katonának kellett cipelni és nevét is más mondotta meg helyette, mert ő szólni sem tudott. A kormányzó, aki a grófot nyilván híréből ismerte, parancsot adott, hogy szállásolják el őt magánházban és tartására naponként két rubelt utalványozott.

Midőn néhány hét mulva útját folytatnia kellett, még 200 rubelt is ajándékozott neki.

Kazánban jobb napok érkeztek Benyovszkyra. Szabadon járt-kelt, sőt a város és a vidék nemeseinek a házaiban szívesen látott vendég volt. Mindenki kedvelte és szerette őt nyiltsága, műveltsége s nyájas viselkedése miatt. Egyszer neszét vette, hogy a nemességben és a pap-ságban nagy az elégületlenség, s hogy a kormány ellen titkos összeesküvés van keletkezőben. Néhány főrendű úr egyenesen Benyovszkyhoz fordult. Arra kérték őt, térítse a foglyokat az ő pártjukra és álljon ő is az összeesküvők sorába. A gróf másodnap magához hivatta a foglyok közt levő tiszteket s elmondott nekik mindent. Hosszabb tanácskozás után abban állapodtak meg, hogy a foglyok az összeesküvőkkel nem szövetkeznek, de igenis ígérik, hogy ha az összeesküvők a várost hatalmukba kerítik s a foglyokat kiszabadítják, ezek háládatosságból ott fognak harcolni szabadítóik soraiban.

Egy orosz előkelő nemes, ki az összeesküvésben szintén részes volt, összeveszett egyik társá-val s bosszúból elárulta az egész tervet. S hogy számtalan barátját és ismerősét megmentse, Benyovszkyra fogott mindent, őt s a fogoly tiszteket rágalmazta, mint az összeesküvés főintézőit. Benyovszky erről értesülve, elfutott egy meghitt barátjához, Wynbladth őrnagyhoz, aki szintén fogoly volt. Ennek elbeszélt mindent, s néhány perc mulva már mindketten künn voltak az országúton. A szomszéd faluban kocsit fogadtak és lóhalálában Csebőkserbe hajtattak. Itt néhány orosz úrnak elmondták, hogy az összeesküvés tervét elárulták, s mivel ez uraknak is nagyon érdekükben volt, hogy Benyovszky ne kerüljön a hatóság kezébe, utalványt adtak neki és társának postalovakra. Igy utaztak nagy gyorsan, mindenütt katonatiszteknek mondván magukat, akik a helytartó sürgős levelével Szentpétervárba mennek. Egyik kerület vajdája még fényes ebédet is rendezett tiszteletükre és fontos levelet küldött velük, aminek később nagy hasznát vették. Igy érkeztek végre szerencsésen november 19-én Pétervárba.

Az orosz fővárosban csakhamar ráakadtak egy hollandi hajóskapitányra, aki éppen útra készült hajójával hazája felé. Ez késznek nyilatkozott őket ötszáz aranyért Hollandiába szállítani és éjjeli 12 órára odarendelte őket a Néva hídjához. Benyovszky társával a meghatározott időre meg is jelent. De már akkor ott várta húsz orosz katona, akik tüstént elfogták és Csicserin gróf rendőrigazgató elé vezették. Innen elvitték őket Szt. Péter és Pál nevű várba, ahol külön-külön földalatti börtönbe zárták őket.

Benyovszkyt a birodalmi tanács elé állították. Benyovszky azzal védekezett, hogy társa¬sá-gokban hallott ugyan az összeesküvés tervéről beszélni, de neki benne nem volt része. S minthogy semmit sem tudtak rábizonyítani, megígérték néhány nap mulva szabadon-bocsátását, ha esküvel kötelezi magát, hogy soha többé az oroszok ellen nem harcol, hogy a birodalmat azonnal elhagyja, s hogy soha életében orosz földre a lábát nem teszi. A gróf mindezt megígérte és írásban is adta. De ahelyett, hogy szabadon bocsátották volna, megint börtönbe vetették. Innen december 4-én 2 órakor éjfél után kihozták, ködmönbe bujtatták, láncokat tettek kezére, lábára, szánra ültették és gyorsan elhajtottak vele. Utánuk egy másik szánon Wynbladth őrnagyot vitték. Csakhamar megtudták, hogy számkivetésbe viszik Szibériába, Tobolszkba s onnan Kamcsatkába.

Az úton huszonnégy kozák őrizete alatt utaztak, akiknek élén egy szotnik (kozákszázados) állott. Ez csakhamar szóba állott a száműzöttekkel, s elmondta nekik, hogy az ő apja, egy svéd ezredes, szintén száműzött volt, hogy ő valahányszor csak szerét ejtheti, mindig száműzöttek kíséretére küldeti magát, mivel legnagyobb öröme esik benne, ha e szerencsétlenek sorsán enyhíthet.

Legelső állomásuk Sobulak nevű, merőben tatár lakosságú falu volt. Egy házban laktak a szotnikkal s vele együtt ettek is; a tatárok pedig oly készségesen teljesítették minden kérel-müket, mintha mindannyian szolgáik lettek volna. Isirgában egy Orosz nevű magyar emberrel találkozott Benyovszky. Ez a szerencsétlen egy orosz lovasezredben Horváth generális alatt szolgált, s csak azért küldték Szibériába, mivel hazavágyódván, elbocsátását kérte. Magyarul ott senki sem értett, s így Benyovszky minden veszedelem nélkül beszélgethetett földijével hazája nyelvén és sok mindent megtudott tőle.

„Hogy van az - kérdé Benyovszky, - hogy a száműzöttek, akik itt ekkora számmal és ekkora nyomorban élnek, még soha sem próbáltak megszökni ebből a szerencsétlen országból?”

„Dehogy nem próbáltak, uram, dehogy nem! - felelt Orosz, - csakhogy mind rosszul jártak. Akárhányan perzsa földre akartak volna szökni, de a nogáji tatárok mind egy lábig megölték őket. Azóta persze a többinek elment a kedve a szökéstől.”

Könnyezve vett búcsút Benyovszky földijétől. A száműzöttek társasága április 17-én Tomszk-ba, egy szabályosan épült tatár városba érkezett, amely a Tom partján terül el. Tomszkban elég jól érezték magukat. A tatárok vallásuk parancsolta cselekedetnek tartották, hogy őket mindenben támogassák és segítsék, mivel a szotnik azt beszélte nekik, hogy a száműzöttek mint a törökök szövetségesei harcoltak és estek fogságba. Egy cobolykereskedő különösen Benyovszky sorsa iránt érdeklődött s azt az ajánlatot tette neki, hogy szökjék meg vele együtt Kínába. Ő jól ismeri oda az utat, s ha sok veszedelemmel jár is, mégis reméli, hogy sikerül a menekülés. Benyovszky megköszönte a kereskedőnek jószándékát, de ajánlatát el nem fogadta. Sebei, melyek a nagy hidegben sehogy sem gyógyultak, annyira megviselték, hogy lehetetlennek tartotta háromszáz mérföldnyi utat gyalogszerrel a legnagyobb nélkülözések és veszedelmek közt megtenni. De a jóindulatú cobolykereskedőnek mintegy kilencszáz rubelnyi értékű ajándékait köszönettel elfogadta és megosztotta bajtársaival.

A most következő út rendkívül vesződséges volt; tizennégy napig egyre mentek a végtelen hósivatagban.

Nagy kínok közt elértek Jakuckba, a hasonlónevű tartomány fővárosába. Itteni tartózkodásuk harmadnapján beállított Benyovszkyhoz egy Hoffmann nevű sebész, akit a pétervári kormány félig-meddig számkivetésbe rendelt ide ezerötszáz rubelnyi fizetéssel. Ez minden hosszas bevezetés nélkül s anélkül, hogy előbb Benyovszky szándékát kipuhatolta volna, azt ajánlotta neki, hogy Kamcsatkába érvén, szökjenek meg vele együtt Kínába vagy Japánba. Nincs annak - úgymond - egyéb nehézsége, mint hajósembereket keríteni. A hajót megveszi ő maga az alatt az ürügy alatt, hogy halászatra akarja használni. Benyovszky nagy örömmel fogadta a sebész ajánlatát, annyival is inkább, mert neki is, mihelyt megtudta, hogy számkivetése helyéül Kam-csatkát rendelték, első gondolata az volt, hogy tengeren kísértse meg a szökést. Benyovszky azonnal közölte is a dolgot bajtársaival, akik Hoffmant körükbe híván, forma¬szerűen szövetkeztek és szent esküvel fogadtak egymásnak hűséget és titoktartást. Az összeesküvés fejéül egyakaratúlag Benyovszkyt választották.

A társaság ugyanaznap elhagyta Jakuck városát két szotnik és tizenkét kozák kíséretében. Hoffmann nem mehetett velük, mert az idő rövidsége miatt nem tudta ügyeit rendbehozni. A Jakuckban élő száműzöttek mind elkísérték őket s a Léna partján búcsúvendégséget csaptak számukra. Hatodnapra a Tala folyóhoz érkeztek, ahol két napig kellett vesztegelniök; annyi ideig tartott, míg vezetőik a jákutok törzsfejeitől ajándékokat tudtak kierőszakolni. Eközben Jakuckból nagy sürgősen egy kozák érkezett. A száműzötteknek elbeszélte, hogy Hoffmann hirtelen meghalt, hogy a jakucki kormányzó lefoglalta minden holmiját és köztük igen fontos iratokat talált, amelyeket most elhozott az egyik szotniknak, hogy vigye Ochockba, az ottani kormányzónak. Embereink kezdtek rosszat sejteni. Általános volt köztük az a nézet, hogy Hoffmann holmi jegyzeteket csinált magának, s hogy a jakucki kormányzó most levélben arra szólítja fel ochocki társát, hogy vesse a száműzötteket börtönre. Benyovszky indítványára elhatározták, hogy törik-szakad, de kézre kell keríteni azt a csomó iratot. Erre nemsokára kedvező alkalom kínálkozott. Amint az Áldán folyón át akartak volna kelni, kozákok kész-akarva felfordították azt a csónakot, amelyben a gyűlölt szotnik ült, ilymódon akarván tőle szabadulni. De ügyes úszó létére szerencsésen partra menekült. Benyovszky készségesen segítségére sietett, amiért is a tiszt megkedvelte a grófot. Nyilván azért is mutatott iránta barátságot, mert látta, hogy a száműzöttek közt ő áll a legnagyobb tekintélyben, s azt hitte, hogy Benyovszky hasznára lehet, ha a kozákok ismét meg találnák támadni. Az önkéntelen fürdő arra kényszerítette a tiszteket, hogy egypár óra hosszat vesztegeljenek, míg a szotnik ruhái megszáradnak. Benyovszky megragadta ezt az alkalmat, megkínálta kísérőit pálinkával, s addig itatta, míg valamennyien mély álomba nem merültek. Most könnyű volt azt az irat-csomagot megkeríteni. Volt is okuk e szerencsés véletlennek örülni, mert ha ezek az iratok az ochocki kormányzó kezébe kerülnek, fogságuk a legnyomorúságosabbá válhatott volna. A jakucki kormányzó levele így szólt:

Kolosov és Rostarguev szotnikok hat államfoglyot visznek, akik a tanács rendeletéből Kamcsatkába küldetnek számkivetésbe. E foglyokat haladéktalanul vettesd börtönbe s addig ki ne bocsásd, míg tőlem maguktartásáról és szándékaikról bővebb tudósítást nem kapsz, hogy aztán a legnagyobb szigorúsággal vallathasd őket. Amit eddig felőlük meg¬tudnom sikerült a következő: Mikor Jakuckba érkeztek, megsajnáltam őket, s meg¬en¬ged¬tem nekik, hogy szabadon járkálhassanak a városban szerte. De ők visszaéltek jóságommal s az itt levő száműzötteket lázadásra ingerelték. Benyovszkynak sikerült furfanggal egy Hoffmann nevű sebészt rávenni, hogy szövetkezzék velük, hogy mind¬nyájan megszökhessenek. Én ezt a gyalázatos tervet egy száműzött útján tudtam meg, akinek Hoffmann a titkot halála előtt elárulta. Hoffmann holta után a hátrahagyott holmijai közt különféle iratokat is találtam, amelyeket azonban nem értek, mert németül vannak. Ime, itt küldöm neked ez iratokat, hátha ki tudnád az értelmüket bécézni. S feltéve, hogy e nyomorultak csak maguk akartak volna megszökni (amit azonban nem hiszek), úgy is múlhatatlanul szükséges, hogy gondosan szemmel tartsd őket, s én azt tanácslom, hogy az idén el ne küldd őket Kamcsatkába. A legközelebb Pétervárra küldendő levelemben felhozom majd ezt a dolgot is, és erre vonatkozólag rendeletet kérek a tanácstól. Ezt azonban te egy évnél előbb meg nem kaphatod.”

A száműzöttek most sorra megnézték Hoffmann iratait, de azok közt egy betűt sem találtak, ami tervüket elárulhatta volna. Veszedelem rájuk nézve csakis a kormányzó levele volt. Azért ezt nyomban megsemmisítették és helyette Szofronov titkárnak a következő levelet kellett írnia:

Kolosov és Rostarguev szotnikok hat államfoglyot visznek, akik a tanács rendeletéből Kamcsatkába küldetnek számkivetésbe. Amint e foglyokkal megismerkedtem, úgy találtam, hogy egytől-egyig megérdemlik, hogy az ember velük tisztességesen bánjék; mindannyian becsületes, derék emberek, különösen a két idegen, akik valóban hadi¬fog¬lyok. E szerencsétleneknek hasznukra akarok lenni, s azért a te jó voltodat kérem szá¬mukra. Nem lehetne-e őket városodban szabadon bocsátani, hogy kellőleg megóvhassák magukat a skorbuttól, mely az ottani kikötőben járványos? Veszedelem nincs a dolog¬ban, mert jótállok érte, hogy jóságoddal vissza nem fognak élni. Hoffmann sebész, aki Kamcsatkába készült, hirtelen meghalt, s nekem senkim sincs, akit helyette elküldhet¬nék. A foglyok egyike szintén sebész, s én azt hiszem, a kamcsatkai kormányzó másnak hiányában szívesen fogadja ezt a foglyot sebészül. Az itt mellékelt iratok Hoffmannéi voltak. Azért küldöm neked, hogy légy szíves azokat lefordíttatni; hátha vagyona felől némi felvilágosítást adnának. Minden jót kívánva stb.”

Mire a száműzettek vezetői felébredtek, a csomag a kicserélt levéllel a legnagyobb rendben már megint ott volt a szotnik zsebében. Majd folytatták útjukat, s egyre keletnek tartván, elérték Ochock városát. A város kormányzója egy Szt. Péter és Pál nevű kétszáznegyven tonnás hajóra vitette őket, amely száznegyvenkét mázsa lisztet, kétszáz hordó pálinkát és sok szűcsárut készült Kamcsatkába szállítani.

Mikor már a sík tengeren voltak, nagy vihar keletkezett, s minthogy a kapitány és emberei holtrészegek voltak, a száműzettek könnyen hatalmukba keríthették volna a hajót, ha a mind jobban fokozódó vihar meg nem akadályozza őket ebben. 25-én három órakor hajnalban eltört a hajó főárboca s nemsokára rá a mellékárboc. A legénység zaja felébreszté a kapitányt, aki álmosan félmámorban előbujt kamrájából. De amint a fedélzetre lépett, hirtelen leszakadt egy gerenda, és szétzúzta a félkarját. Vissza kellett vinni kamrájába. A veszedelem legmagasabb fokra hágott. Benyovszky és társai, akik már előbb is jó szolgálatot tettek volt a veszedelem elhárításában, most megkettőzött erővel hozzáláttak a munkához. A hajó legénysége pedig Benyovszky értelmességét és ügyességét látván, szidni kezdte részeges tisztjeit és meg-esküdött, hogy ezután csak neki fog engedelmeskedni. A kapitány, aki szintén belátta, hogy egyedül Benyovszky ügyességének köszönheti, hogy a hajó el nem veszett, kiadta a parancsot, hogy míg ő a munkára képtelen, Benyovszkynak engedelmeskedjék mindenki.

December másodika volt, midőn a kamcsatkai kikötőbe behajózván, Benyovszky letette hajóvezetői tisztjét. Délután vékony deszkából készített és fókabőrrel bevont csónakokon egy orosz katonatiszt érkezett tíz kozákkal a hajóhoz. A kamcsatkai kormányzó küldte, hogy a fontosabb leveleket vegye át s az érkezett száműzötteket vezesse a fővárosba. A tisztnek, amint végigjáratta szemét a foglyokon, mindjárt feltűnt Benyovszky nemes magatartása.

„Kicsoda ön?” kérdezé.

„Katona. Előbb generális voltam, most rabszolga vagyok”, felelt Benyovszky.

S amint a tiszt értesült, hogy társai is mind magas állású férfiak voltak, megvendégelte őket olyan jóféle kamcsatkai eledelekkel: főtt hallal, szárított hallal és porrá zúzott és kenyérré sütött hallal. Legborzasztóbb volt azonban az új jövevényeknek az ott szokásos ital: víz, mely a benne megrothadt haltól savanyús ízű lesz. Evés közben a száműzöttek mind csak a kamcsatkai életről tudakozódtak, s a tiszt váltig biztosította őket, hogy a föld kerekségén nincs több olyan nyomorult ország, mint Kamcsatka. Ebéd után csónakokba ültették embereinket, kettőt-kettőt mindenikbe, hogy Bolsereckói-Osztrog nevű városba vigyék. Már vagy négy mérföldnyíre eveztek, midőn szemközt velük négy csónakban tisztességesen öltözött emberek jöttek, akikről csakhamar megtudták, hogy azok is száműzöttek. Alig álltak velük szóba, máris megbarátkoztatá őket a közös sors. Azok az emberek oly lesujtó leírását adták álla¬potuknak s a kegyetlenségnek, amellyel velük bánnak, hogy száműzötteink csakhamar belátták: nincs nyomorultabb rabszolgai élet, mint a száműzetés Kamcsatkában. Benyovszky egyetértésre, barátságra és szoros összetartásra serkenté régi és új bajtársait, annyival is in¬kább, mivel hallotta, hogy egynémely száműzött fülbesúgással és hasonló gyanús szolgálatok¬kal törekszik a kormányzónak kedvében járni. Benyovszky beszéde nagyon megindítá őket s megígérték, hogy legközelebb egybehívják a társaikat mind, egy bizonyos szervezkedést ajánlanak nekik és Benyovszkyt fogják fejükül megválasztani.

Hogy rájuk ne esteledjék, a tiszt parancsot adott az út folytatására. A száműzettek új barátai pedig megváltoztatták útjukat s ahelyett, hogy a folyón lementek volna, visszafordultak s elkísérték Benyovszkyékat a városig. E rövid úton tízszer is elismételték rokonszenvüket és barátságuk biztosítását az új jövevények iránt, és készséggel ajánlották fel lakásaikat, míg ki-ki állandó lakást fog magának szerezni. A városban a várral szemben szállásolták el őket, mindnyájukat egy házba. December 4-én Nilov kormányzó elé vezették az új jövevényeket. Ez már értesült volt a veszedelmes tengeri útról, s azokról a szolgálatokról, amelyeket Benyovszky ez alkalommal tett, s ezért ki is fejezte neki köszönetét. Aztán sorra tudakolta kinek-kinek a rangját s az okot, amiért számkivetésre ítélték, végre elküldte őket Szudejkin titkárhoz. A titkár így fogadta őket:

„Holnaptól fogva szabadok lesznek önök. Három napra való élelmet kapnak, de azontúl ki-ki tartozik magáról gondoskodni. A kormány ad kinek-kinek puskát, egy lándzsát, egy font puskaport, négy font ólmot, néhány kést, ácsszerszámot, hogy sátrakat építhessenek. A helyet tetszésük szerint választhatják önök a várostól egy félórányi távolságban. Mindezért száz rubelnyi értékű szűcsárut tartozik mindenikük a kormánynak fizetni. Hetenként egy napra kinek-kinek robotra kell mennie. Huszonnégy óránál tovább senkinek sem szabad a kor¬mányzó engedelme nélkül a házától távol lenni. Minden száműzött fizet a kormánynak adó fejében hat coboly-, ötven evet-, két róka- és huszonnégy hölgymenyétbőrt.”

Erre a titkár kiadatta számukra a háromnapi élelmet, aztán elvezették őket egy tárházba, amelynek felügyelője egypár szép szó- és ígéretért megengedte, hogy ki-ki a neki járó fegy-vereket és szerszámokat tetszése szerint választhassa. Amint a tárházból kiléptek, már ott várták őket a kutyáktól vontatott szánokon a helybeli száműzöttek közül huszan, hogy a jöve-vényeket és holmijaikat elvigyék lakásaikba. A száműzettek házai külön kis falut alkottak. Mindenik ház mellett egy kis kamra. A házak közepén hosszúkás négyszögű épület, a száműzöttek gyülekezőhelye. E szerencsétlenek községe huszonhárom férfiúból állott, kikkel vagy harminc nő lakott. Legnagyobb tekintélyben állott közöttük egy bizonyos Krusztiev; ennek a házába vezették Benyovszkyt és társait. Itt a tűz köré ültek, mire a nők megkínálták őket pálinkával, szárított hallal, teával és vajjal. Nemsokára következett a tulajdonképpeni ebéd, amely nagyobbára halból állott, a módját pedig megadták kaviárral és szibériai cédrus-dióval. A beszélgetés során megtudták embereink, hogy Péter cár rendeletei szerint a szám-űzöttnek nem szabad semminemű birtokot szereznie. Időről-időre tehát a katonák el-ellátogat-nak e szerencsétlenek házaiba s elvisznek onnan, ami csak nekik tetszik. A száműzöttnek természetesen ezt a rablást megakadályoznia nem szabad. Ha egy száműzött egy polgárt vagy katonát meg talál ütni, nem kérdik, ha ingerelték-e, nem-e? - azt irgalmatlanul éhhalálra ítélik. Minthogy a száműzöttek minden emberi társaságból ki vannak rekesztve, minden hű alattvalónak szigorúan meg van tiltva az ily kiátkozottat a házába fogadni. Életüket csak azért ajándékozták nekik, hogy módjukban legyen Istentől szüntelenül bűneik bocsánatát kérni. Ez okból csakis a legaljasabb munkát szabad végezniök, hogy éppen a legszükségesebbeket meg-szerezhessék. Megtudták továbbá a vendégek, hogy némely száműzött már húsz év óta hordozza a rabszolgaság jármát. Benyovszky egyik társa, a volt testőrhadnagy, Panov erre felháborodással így kiáltott fel:

„Hogy lehetett ily derék embereknek, mint ti, ezt a nyomorúságos állapotot elviselni? Hogy van az, hogy még csak meg sem próbáltátok e zsarnokságot lerázni magatokról?”

Még többet is mondott volna, de Krusztiev jelt adott Benyovszkynak, hogy vágjon a szavába, s ez gyorsan másra terelte a beszédet.

A házigazda társainak azt az indítványt tette, hogy fogadják egyidőre a jövevényeket házaikba, mert télnek idején csak nem építhetnek kunyhókat. Erre szívesen ráálltak mindnyájan és sorsolás útján döntötték el, ki kinek a vendége legyen. Benyovszky Krusztiev házába került.

Alig volt Benyovszky házigazdájával egyedül, azonnal megkérdezte az okát, miért kellett Panovot beszédében félbeszakítani. „Csak nincs tán - mondá - köztetek olyan alávaló ember, aki képes volna társait elárulni”.

„Az ember persze azt hinné - felelt Krusztiev, - és mégis akadnak olyan nyomorultak, akik képesek volnának terveinket azonnal elárulni a kormányzónak, hogy ez úton maguknak a szabadságot megszerezzék. Van ugyanis egy törvény, amely szabadságot biztosít annak, ki a többi száműzöttnek a kormányzó tekintélye vagy a közbiztonság ellen tervezett összees¬kü-vését elárulja.”

Egész késő estig beszélgettek az új barátok. Abban állapodtak meg, hogy akárhogy mint, de szökési kísérletet mindenesetre tesznek, s vagy sikerül a rabszolgaságból menekülniök vagy odavesznek.

Nemsokára a száműzöttek közül azok, akikben feltétlenül meg lehetett bízni, egybegyűltek, hogy szövetséggé alakuljanak. A gyűlést Benyovszky nyitotta meg a következő szavakkal:

„Kedves barátaim! Nem hiszem, hogy akadna egy is köztünk, aki e nyomorult helyzetből, amelybe szomorú sorsa sodorta, ne akarna menekülni. Szánalomraméltó állapotunk és közös balsorsunk egyenlővé tett bennünket. Senki sem tarthat itt számot elsőségre születése vagy előbbi rangja címén. De tapasztalatból ki-ki tudja, hogy egy társaság fej, vezető nélkül el nem lehet. Nekünk is kell tehát fejet választanunk, akinek aztán feltétlen engedelmességgel tarto-zunk. Ki-ki írja annak a nevét, akit ő fejünkül akar választani, egy darab papirosra. A többség dönt. Megválasztott előljárónk aztán a következő pontokra szent hitet tesz: 1. Minden ügyes-ségét ráfordítja, hogy szabadulásunkra valami tervet kieszeljen s minden eszközt felhasznál, hogy e tervet még élete kockáztatásával is kivigye. 2. Senkit közülünk ki nem tüntet, hanem az egész társaságot azonnal értesíti mindarról, ami tervünket előmozdíthatja. 3. Ha kitudódik előljárónknak az a szándéka, hogy tervétől el akar állani, halállal bűnhödjék; a társaság minden tagját felhatalmazzuk, hogy rajta a halálbüntetést végrehajthassa. - Viszont a társaság minden tagja az előljárónak megesküszik, hogy mindent megtesz, még életét is kockáztatja, hogy a szabadulásra készítendő tervét megvalósítsa, hogy az előljárónak feltétlenül alárendeli akaratát, őt mindenben urának ismeri. Híven megőriz minden titkot, s aláveti magát a halál-büntetésnek, ha valamely titkot elárul. Ha árulás útján az előljáró vagy a társaság valamely tagja a kormányzó kezébe kerül, az egész társaság tartozik még életveszedelemmel is az elfogott tag kiszabadítására mindent megtenni, s ha ez merőben lehetetlen volna, a fogoly kezébe mérget vagy fegyvert juttatni”.

Benyovszky e beszédét nagy tisztelettel és tetszéssel hallgatták végig és minden szavát helybenhagyták. A választást ott nyomban megejtették. Nyolcan voltak jelen, s Benyovszkyra hét szavazat esett. Ő maga Krusztievre szavazott, amiért ezt tették meg másodelőljárónak.

6-án a társaság elment a kormányzóhoz tisztelegni. Amint az megtudta, hogy Benyovszky különféle nyelven tud beszélni, azonnal megbízta őt fia és három leánya oktatásával. Ezért aztán felmentette a robotmunka alól s megparancsolta, hogy annyi napidíjat fizessenek neki, mint amennyi zsold jár egy katonának. Ezzel a kormányzó előhívta gyermekeit, bemutatta nekik új mesterüket s szorgalomra buzdítá őket.

A kormányzótól a száműzöttek elmentek a kancellárhoz. Ez a kozák-hetmannal (főtiszt), Kolosszovval sakkozott, s azt mondta embereinknek, hogy várakozzanak, míg a játéknak vége lesz. Benyovszky közelebb ment, hogy a játék állását megnézze.

„Hát tud ön sakkozni?” kérdé a kancellár.

„Igenis, tudok.”

„No hát akkor vegye át az én partimat; én nem boldogulok vele. Ha megnyeri, fizetek önnek 50 rubelt”, szólt a kancellár, akinek partija kétségbeejtően állt.

„Én meg - felelé a hetman - a törvény ellenére száműzöttel nem játszom!”

„Csak nem tekinti talán a sakkjátékot érintkezésnek?” szólt vissza a kancellár. „Ön nyilván a száműzött játékától fél?”

Ezt a feltevést a hetman el nem viselhette. Leültette Benyovszkyt és folytatták a játékot, s noha ellenfele nagy előnyben volt már, Benyovszky négy-öt húzás után mégis megnyerte a pártit. Csak mikor már vége volt a játéknak, tudta meg, hogy 500 rubelbe ment, amely összeg-ből a kancellár ki is fizette neki az ígért 50 rubelt. Mikor déltájban Benyovszky hazament, nyomon követte őt a hetman s nagy udvariassággal így szólítá meg a grófot:

„Ön, amint látom, kitűnően ért a sakkhoz; játékával nekem nagy szolgálatot tehetne, ami önnek is jókora jövedelmet hajthatna. Én már rengeteg összegeket vesztettem sakkban néhány idevaló gazdag kereskedőnél. Ha ezekkel az én számomra játszanék és nyerne, én szívesen odaengedném önnek a nyereség ötödét”.

Benyovszky beleegyezett, s a hetman örömében nem nézett se száműzöttet, se törvényt, hanem elvitte a grófot magával ebédre. Családjának úgy mutatta be, mint „előkelő urat, aki most szerencsétlen helyzetben van”, s midőn ebéd után távozott, annyi élelmiszert küldött vele, hogy Benyovszkynak és társainak elég volt öt napra.

Benyovszky megkezdte az oktatást a kormányzó gyermekeinél. A legifjabb leány, Afanázia, aki körülbelül tizenhét éves lehetett, több oly kérdést intézett a grófhoz, amiből kitűnt, hogy atyja elbeszélt előttük egyet-mást Benyovszky életéből. S amint ez most sorra elmondta, viszontagságait és szerencsétlenségét, mindnyájan igen meg voltak hatva, sőt Afanázia megindultságában könnyeket is hullatott. Az órára később eljött a kormányzó is, egy darabig hallgatta a tanítást, s nagyon meg volt elégedve Benyovszky módszerével, elannyira, hogy felajánlott neki ajándékul egy rabszolganőt s egy szánt két kutyával. Mire vége volt a tanítás-nak, már ott várta az ajtó előtt a neki szánt kamcsatkai rabszolganő s a kétkutyás szán.

A száműzötteknek ámultokban elállott a szavuk, amint a kormányzó ajándékát látták, s Benyovszky elbeszélését hallották. Panovra azonban az egész dolog inkább leverőleg hatott. „Meglássátok - szólt, - a kormányzó előzékenysége miatt társunk csak alábbhagy buzgósá-gával, s ha más kormányzó kerül ide, mi visszaessünk régi nyomorunkba”. De Benyovszky újra esküt tett előttük, hogy minden erejét, sőt életét nekik fogja szentelni. Ez Panovot újra megnyugtatta.

Délután megjelent Benyovszky lakásán a hetman két gazdag kereskedő, Kazarinov és Rozkurakov kíséretében, akik arra kérték a grófot, nyisson iskolát nyelvek, mennyiségtan és földrajz tanítására. Ők másokkal egyetemben felépítik az iskolaházat a gróf tetszése szerinti helyen. Benyovszky elfogadta az ajánlatot. Meg is állapodtak mindjárt, hogy egy-egy gyermek után havonként 5 rubelt fizetnek tanításdíjat, s egy fél rubelt fűtés és világítás fejében, berendezik közös költségen Benyovszky lakását, ellátják élelmiszerekkel és szakácsnőt tartanak neki. Egyúttal a hetman Benyovszkyt ebédre és néhány párti sakkra is meghívta, amelyet Kazarinov szeretne vele játszani. Minden párti 300 rubelbe megy.

„Ön, folytatá a hetman, helyettünk, énhelyettem és a kancellár úr helyett és a mi számunkra fog játszani. Minden megnyert párti után 120 rubelt kap, a vesztett pártikat pedig mi fizetjük meg”.

Most tehát meg kellett még várni a kancellárt, akinek a megbeszélt feltételeket helyben kellett hagynia. Ez mesterileg játszotta szerepét: előbb színleg akadékoskodott, de végre beleegye-zett. Erre formaszerű szerződést állítottak ki, s az egyezkedés örömére nagy lakomát rendeztek este, amelyre 50 vendég volt hivatalos. Megjelent a kormányzó is egész családjával. Vacsora után leküldték zenéért s táncolni kezdtek.

Hogy Benyovszky így megbarátkozott mindnyájával, arra kérte a kancellárt, küldjön az ő társainak is egy pár üveg pálinkát. De ehelyett az a száműzötteket meghívatta, egy szobát rendelt nekik, ahonnan a mulatságot nézhették, és megvendégelte őket. Afanázia, a kor-mányzó leánya, egész este Benyovszky mellett volt, s hogy ez nem táncolt, ő sem igen vett részt a táncban. A kormányzó neje egyszer odament hozzájuk s így szólt:

„Én azt hiszem, az ön tanulója még barátnéjává lesz. Csak vigyázzon rá! Én jó anya vagyok”.

„Miről beszéltek?” kérdé a kormányzó, ki aközben szintén közéjük lépett.

„Azt kérdeztem Benyovszky úrtól - felelt a kormányzóné, - hogy nem volna-e hajlandó Afanáziát a zenében is oktatni”.

Éjfél után két óra volt, midőn Benyovszky, miután a kormányzó leányait hazakísérte, lakásába tért. Örült sorsa jobbrafordultán, de csak azért, mert tudta, hogy kedvezőbb helyzete meg-könnyíti menekülését. Egész lelkét az az egy gondolat töltötte be: szabadulni s viszontlátni szeretett nejét, aki messze, messze tőle szomorúan s elhagyottan él.

Amint Benyovszky 8-án reggel felkelt, már ott találta a háza előtti szabad téren az építendő iskolaház számára az anyagot, s alig jelölte ki a helyét, máris hozzáfogtak a munkások az építéshez. Reggeli után a kormányzóhoz sietett órára. Még el sem telt a tanításra szánt idő, midőn Nilovné, a kormányzó feleségé, belép a szobába, kiküldi a gyermekeit, maga mellé ülteti Benyovszkyt, akinek aztán a legnagyobb nyiltsággal leírja helyzetét és feltárja szívét. Ő - úgymond - leánya egy svéd ezredesnek, akit szintén száműzetésbe küldtek. Férje különben derék ember, de iszákos s e szenvedélye miatt durva és kiállhatatlan. Neki, Nilovnénak, egyedül gyermekei jóléte okoz még örömet a világon. De két idősebb leányával az a szomorúság érte, hogy férjeikben csalatkozott. Ezek is kicsapongók s a legnagyobb mértékben iszákosak. Most pedig újra nagy veszedelem fenyegeti, amennyiben férje a legifjabb leányt egy bizonyos Kuzmának, a világ legkiállhatatlanabb emberének szánta feleségül. Arra kérte tehát Benyovszkyt, törekedjék, amennyire csak teheti, a kormányzónak kedvében járni, hogy azt a szándékát megváltoztassa. Csakhogy azt nem mondta Nilovné, hogy ő legszívesebben látná, ha Benyovszky venné el Afanáziát. A gróf éppen a felesége érdekében, akihez vissza-térni egyedüli vágya volt, tartotta szükségesnek elhallgatni, hogy ő házasember és minden tőle telhetőt igért Nilovnénak.

Mikor másnap Benyovszky a kormányzóéknál megjelent leckére, egy cseléd avval fogadta, hogy Afanázia kisasszony beteg, de minthogy az órát sehogy sem akarja elmulasztani, az anyja megengedte, hogy szobájában vehessen leckét. Alig volt nála Benyovszky vagy egy negyedóráig, midőn a leány, nyilván az anyja által felbátorítva, bevallotta neki, hogy szereti. Abban a pillanatban lépett be a szobába Nilovné és Benyovszky legalább ez alkalommal meg volt kímélve a viszontnyilatkozattól.

December 14-ére elkészült az iskolaház s Benyovszky megkezdte a tanítást. A kormányzó gyermekeivel együtt tanítványai huszonhárman voltak, azonkívül három kereskedő, kik a mennyiségtanban vettek oktatást.

Néhány nappal azután a szövetségesek éjjeli 11 órakor tanácsba gyűltek egy tag kívánságára, akinek, amint mondá, igen fontos közleni valója volt. Szibaev felállott s a következő jelentést tette: „A mult augusztus hóban Csulosznikov jól felfegyverzett száztonnás hajón elindult vidra-vadászni az aleuti szigetekre. A hajó egy vihar alkalmával a parton meg is feneklett. Csulosznikov az ő embereit szakadatlan munkára kényszerítette, hogy a hajót kiszabadítsák, s mikor azok az engedelmességet megtagadták, a kormányzóhoz fordult segítségért, s ez küldött is neki fegyveres hatalmat. Emiatt felháborodtak az emberek, s feltették magukban, hogy felszabadítják ugyan a hajót, de megszöknek rajta a rabszolgaságból. Ez ügyben hozzám jöttek tanácsot kérni. Én azt mondtam nekik, hogy tervük aligha fog sikerülni, ha Benyovszkyhoz nem fordulnak, aki tengerészeti ügyekben igen jártas. Ők szívesen beleegyeztek s engem kértek meg, hogy legyek szószólójuk Benyovszkynál. A dolog véghetetlen fontos, először mivel az emberek csatlakozásával számunk jóval megszaporodik, s másodszor mivel vagy csellel, vagy fegyveres kézzel hatalmunkba keríthetjük a hajót”.

A gyűlés Benyovszky ajánlatára a következő feleletben állapodott meg: Benyovszky szívből sajnálja őket, hogy ilyen szomorú helyzetbe jutottak. De mivel ő abban a törekvésében, hogy a szerencsétleneken segítsen, már több ízben rosszul járt, mert sokszor elárulták, akik hozzá segítségért folyamodtak, azért Benyovszky ajánlatukban nem bízhatik. Ha köztük, huszon-nyolc ember között, csak egyetlen egy áruló találna lenni, úgy élethossziglan tartó bánya-rabságra ítélik őket, mivel az ő vállalatuk nem más, mint zendülés.